El sueño del Minotauro
Me resultas familiar como al guante retirado el gesto.
Los dedos rígidos, aunque vacíos sobre la mesa.
Tamborileas en mí como la conciencia vigilante en un cuerpo hueco.
No, de ninguna manera, o de repente, sí y mucho.
Me resultas familiar, sí, como a la polilla el miedo a los focos.
Como el susurro de las hojas a la acacia amputada en la acera vacía.
Túnel concéntrico, hogar sin ojos ni boca.
¿Por dónde empezar? ¿Podrás continuar desde ahí?
Érase una vez la tierra de nadie de la infancia.
La noche sin caminos entre los matorrales del jardín lleno de gritos.
Luego, el sueño también, tierra de nadie silenciosa, de nieve granizada.
La estación helada, deshelada, caediza y compuesta, de inviernos eternos.
Escúchame. Lo que te voy a contar también está en ti desde siempre.
Es largo e intransitable porque así lo inventaron.
No me interrumpas, como la mano flotante en el guante retirado.
Será sinuoso y oscuro como el sueño del Minotauro.
A Minotaurusz álma
Ismerős vagy nekem, mint levetett kesztyűnek a mozdulat.
Ahogy üresen is megállnak ujjai az asztalon.
Dobolsz bennem, mint kongó testben a figyelő tudat.
Hogy nem, egyáltalán, vagy hirtelen mégiscsak és nagyon.
Ismerős vagy pedig, mint lepkének az esti lámpaláz.
Vagy csonkolt akácnak üres járdán a lombzaj.
Körkörös alagút, szem-száj nélküli ház.
Honnan is kezdjem el. Tudnád folytatni onnan?
Volt egyszer, hol nem volt, volt a gyerekkor senkiföldje.
Telekiabált kert bokrai közt az úttalan éjszaka.
Később az álom is, csöndes, hókásás senkiföldje.
Az állandó telek fagyó, fölengedő, lehulló, összeálló évszaka.
Figyelj. Amit most elmesélek, kezdettől benned is kész.
Hosszú és járhatatlan is, mert így lett kitalálva.
Ne szakíts félbe majd, mint levetett kesztyűben lebegő kéz.
Kanyargós lesz, sötét, mint a Minotaurusz álma.
Alfombra
J’ai tant rêvé de toi...
Robert Desnos
¿Por qué le prometí en sueños que le tejería una alfombra?
Daba vueltas en la cama no sabía cómo empezar
perdona te mentí porque te deseaba
jamás he sabido tejer ni hilar
La he imaginado tantas veces que ha dejado de ser real
solo es oscuridad de la noche que se deshilacha vana
ni siquiera sé cómo es de cerca ni la he visto
solo adivino cómo se abraza un hilo
a otro—
Szőnyeg
J’ai tant re revé de toi
Robert Desnos
Álmomban mért ígértem neki hogy szövök egy szőnyeget
aztán csak hánykolódtam azt se tudtam hol kezdjem
ne haragudj kívántalak azért hazudtam
én szőni-fonni sose tudtam
Annyiszor elképzeltem hogy már nem is valóság
csak foszló éjsötét és hiábavalóság
azt se tudom milyen közelről sose láttam
csak sejtem hogy kapaszkodik meg szál
a szálban—
Nombres de navíos
Pienso en ti y siempre aparecen
y navegan en mí nombres de navíos
otro año flota en el corazón de los charcos
el primero sólo existía en mi imaginación
mar, río, chalana, chalupa, galera,
fragata, velero, remolcador,
balsa, góndola, barca, barquilla,
infinitos barcos flotan entre las nubes,
en sueños una barca me lleva a las algas
el liviano casco gira en el remolino,
batel varado, cuerpo que se hunde
pensar en ti me desfonda el alma.
Hajónevek
Ha gondolok rád, mindig hajónevek
kezdenek lassan úszni bennem —
a tócsák szívén egy másik év lebeg,
az egyiket csak elképzeltem:
tenger, folyó, uszály, dereglye, gálya,
naszád, vitorlás, vontató,
tutaj, gondola, csolnak, bárka,
felhők közt úszó sok hajó,
ladik visz hínárba, míg elalszom,
örvényben forog a könnyű teknő,
fennakadt a sajka, süllyedő test,
ha gondolok rád, mindig lélekvesztő.
El sueño de la amante
Me presenté para ser guardesa de su palacio,
su familia era bella como él: sus hijos rubios, esbeltos.
La casa estaba en la colina, al final de una calle umbrosa.
Me hicieron señas desde la verja, me esperaban.
Su perro había sido mi perro. Llevé un dibujo
para que vieran cómo era antes.
Nos amábamos. Hicimos planes para vivir allí
todos juntos, en paz color té.
Su mujer era ciega, fregaba la escalera blanca,
la señaló con el dedo y dijo: «Mi esposa».
Al inclinarse sobre ella vi su espalda llena de ternura
y esperé a que me acompañara al ático.
Vivía con ellos, me ocupaba de acomodar
los quitasoles del jardín y cuidar de los niños
mientras lo amaba noche y día con ahínco
subiendo y bajando las anchas escaleras blancas.
Un día empezó a llover y tuve que llevar
los juguetes y las almohadas del jardín a la terraza.
Y como asomándome a un libro eterno y vacío
me di cuenta de la inutilidad de mis actos.
Entonces les corté la cabeza, las metí en frascos limpios
con cuidado, con la cara de frente,
y los coloqué al borde de los peldaños de mármol,
de manera que no se derramara la sangre.
Creo que lloraba, aunque sabía que no estaba loca,
que fue su mirada la que lo cambió todo,
y me dolió no poder ver más su frente solemne,
con lentejuelas de sudor y glorificada por la procreación.
A Szerető álma
Palotaőrnek jelentkeztem, szép volt a háza népe,
akárcsak ő maga: gyermekei szőkék, nyúlánkak.
Domboldalon feküdt a ház, egy árnyas utca vége.
Integettek a kerítés előtt, már vártak.
A kutyájuk egykor az én kutyám volt. Vittem egy rajzot,
hogy megmutassam, milyen kutya volt régen.
Szerettük egymást. Tervezgettük, hogy majd ott
élünk mindannyian, teaszín békességben.
A feleség vak volt, a fehér lépcsőt sikálta,
ő meg rámutatott és azt mondta, a feleségem.
Ahogy lehajolt hozzá, csupa gyöngédség volt háta,
én pedig vártam, hogy a tetőtérbe fölkísérjen.
Ott éltem velük, napernyőket hordtam a kertben,
ez volt a munkám, és vigyáztam a gyerekekre,
miközben éjjel-nappal, erőmön felül szerettem
a széles, fehér lépcsőkön járva-kelve.
Aztán egyszer zivatar támadt, hordtam be kintről
a játékokat és kispárnákat a teraszra,
és mint aki végtelen, üres könyvből tekint föl,
hirtelen rádöbbentem, hogy mindennek semmi haszna.
Fejüket akkor levágtam és kimosott üvegekbe
helyeztem gondosan, mindet arccal előre
a márványlépcsők szélén, arra is ügyelve
hogy ki ne löttyenjen közben a vér a kőre.
Sírtam is, azt hiszem, de tudtam, hogy nem vagyok őrült,
hogy az ő nézésétől fordultak a dolgok át,
és fájt, hogy nem láthatom többé nemzéstől megdicsőült,
verejtékflitteres, ünnepi homlokát.
Nochevieja
Otro año que me he quitado de encima,
está a punto de irse con su disfraz de nieve.
Sé que estás, aunque no aquí, no conmigo,
y aún así, todo está bien: luego existes.
En la frontera de parajes imaginados
y manoseables hay otra noche
y al mirarte en mis pensamientos
sólo veía personas extrañas.
Aunque, si vaciara mi bolso,
sólo aparecerían cosas extrañas.
Pañuelos, llaves, un carné mojado,
¿me reconocerías en ellas?
¿Podrías decir sin más si es mío
sólo con ver un zapato? ¿O reconocerme
—yo podría— ante un abrigo colgado,
incluso antes, antes de que entrara?
Contemplo la habitación como en un espejo:
tan espaciosa y familiar en su extrañeza,
mi otra existencia inexistente, debería
pasar esta noche durmiendo,
debería dormir durante años pesados.
Sumérgete, sumérgete, no vengas a mi mente:
si me preguntan cómo me llamo,
no quiero pensar en tu nombre.
Szilveszter
Hát elkergettem ezt az évet is,
hónak öltözve most megy éppen el.
Tudom, hogy vagy, csak nem velem, nem itt,
de minden rendben mégis: létezel,
képzelt és fogható helyek
határán ott egy másik este,
és most, hogy gondolatban néztelek,
csupa idegent láttam benne,
de én is, ha a táskám kipakolnám,
csupa idegen holmi volna:
zsebkendő, kulcsok, elázott igazolvány,
egyáltalán, felismernél-e róla?
Mondanád-e cipőmről kapásból,
hogy az enyém? Tudnád-e, ahogy én egy
fogasra akasztott kabátból,
vagy még előbb, még mielőtt belépek?
Mintha tükörből nézném a szobát:
milyen tágas és ismerős idegenség,
nem lévő másik létem — át
kéne aludni ezt az estét,
aludnom kéne súlyos évekig.
Merülj, merülj, ne juss eszembe,
hogyha a nevem kérdezik,
ne gondoljak a te nevedre.
Paseo
a la memoria de Iván Mándy
No está, ha salido a la plaza.
Ha bajado la basura.
En vez de una carta, escribe un paseo.
Lleva paraguas, esta noche no volverá
porque él mismo es la noche, la lluvia,
el guardián de la brillante acera.
El asiento duerme, inclinado hacia delante:
alguien abraza el volante.
Séta
Mándy Ivánnak
Az, aki nincs, csak a térre ment ki.
Csak a szemetet vitte le.
Rövidke sétát ír levél helyett,
hogy ernyőt is vitt, nem jön este se,
hogy nem jön vissza, mert ő most az este,
ő az eső, a fényes járda őre:
előrehajtva alszik egy ülés,
mintha valaki a kormányra dőlne.
* de El sueño de la amante
Olifante | Zaragoza | 2016
* Traducción del húngaro de Enrique Alda e Yvonne Mester
Krisztina Tóth
[Budapest, 1967] es una de las principales voces femeninas de la poesía húngara contemporánea y una de las poetas más reputadas de Hungría. Ha publicado diez libros de poesía, cuatro de relatos cortos y una novela, por los que ha recibido los premios Graves (1996), Déry Tibor (1996) y József Attila (2000) entre otros. Ha sido traducida a varios idiomas. También es traductora de ficción literaria, poesía, literatura infantil y canciones. Sus poemas reflejan una poderosa conexión con distintas tradiciones poéticas húngaras y europeas, y muestran una sutil combinación de elementos visuales, reflexiones y un enfático y a menudo irónico interés por la vida diaria y las preocupaciones cotidianas.
Enrique Alda
Licenciado en Traducción e Interpretación por la Universidad de Salamanca, comenzó sus estudios de traducción en el Polytechnic of Central London, la Thames Valley University de Londres, Reino Unido y la California State University de Los Angeles, EE.UU. Ha disfrutado de becas en la Magyar Fordítóház Alapítvány en Balatonfüred, Hungría; The Tyrone Guthrie Centre en Newbliss, Irlanda; el College International des Traducteurs Litteraires en Arles, Francia; el British Centre for Literary Translation de la University of East Anglia en Norwich, Reino Unido y la Casa del Traductor de Tarazona, de la que fue coordinador y asesor técnico durante un año.
